Már előre szólok: ez egy rögös utazás lesz. Tessék jól bekötni az öveket, senki ne repüljön le a szekérről.

 

Adatok fizikai tárolásáról, pontosabban azok eléréséről lesz szó.

 

Nagy vonalakban persze ismerjük a témát: beszereltük a merevlemezt a számítógépbe, rádugtuk a végére a kábelt, rácsatlakoztattuk az alaplapra, innentől meg a chipek majd elrendezik a dolgot. Mit kell ezen annyit agyalni?

 

Bizony, sokat.

 

Nézzük át egy kicsit a történelmet.

 

  • Ata, sata, pata. Nem, ez nem egy varázsmondóka valamelyik Lázár Ervin meséből. Ezek a desktop számítógépek klasszikus elérési módjai: a régebbi az a PATA (parallel ATA), amikor azt a vastag kábelt dugtuk rá - az újabb a SATA (Serial ATA), amikor egy sokkal vékonyabb kábelünk van. Bár ez utóbbi módszer már elég gyors, de azért az ATA hátrányai meglehetősen erősek: kevés egységet lehet felfűzni a láncra, és ezeket sem lehet osztottan használni.
  • A SCSI bezzeg más. Ott alaphelyzetben 7 egységet fűzhetünk fel, illetve manapság már 14-et is. Ezek az egységek tetszőleges bonyolultságúak lehetnek, ráadásul gyors is a csatorna, mint a szélvész. Nem véletlenül terjedt el ez a hozzáférés a szerverekben. Mindemellett ennek is megvannak a hátrányai: a merevlemezek a számítógépekhez kötöttek, illetve van, amikor a 14 elem is kevés.
  • A fizikai távolság legyőzésére jelentek meg a hálózaton keresztül elérhető merevlemezek. Első példányuk a NAS (Network Attached Storage) volt: ez tulajdonképpen egy kifejezetten fájlkiszolgálásra felingerelt, merevlemezekkel tömött célhardver. A távolságot legyőzte ugyan, de más - ún csomag szervezésű - elérési módokat használnak hozzájuk, emiatt a számítógépek nem érzik sajátjuknak a távoli merevlemezt.
  • Az evolúció következő lépése a SAN (Storage Area Network) volt. Ez bizony egy igen ígéretes versenyző, a mai napig is az igényes - értsd vastag bukszájú - cégek erre esküsznek. Miről is van szó? Arról, hogy hálózatot építünk merevlemezekből. Csomópontokat, elosztókat gyártunk, ezeket vagy üvegszállal vagy speciális, gyors rézvezetékekkel kötjük össze, az egyik végére merevlemezeket teszünk és lehetővé tesszük, hogy megfelelő kártyákkal számítógépek is rácsatlakozhassanak a hálózatra. A kommunikáció nyelve a SCSI lesz, az elérés pedig ún. blokk szervezésű - ez jelenti azt, hogy a számítógép úgy érzi, mintha a dobozában lenne a merevlemez. Ha jól megnézzük, akkor a SAN tulajdonképpen a szerverek mögötti hálózat: erre a rendszerre mezei kliensgép nem csatlakozik fel (irgalmatlan drága a SAN kártya) - ez a klub csak a szerverek számára nyitott. Mégis, miért nem tökéletes ez sem? Egyfelől drága. Nem használnám azt a kifejezést, hogy aranyárban mérik - egyfelől ez már annyira el van koptatva, másfelől pedig valójában jóval drágább annál. És a távolságot sem kaptuk meg üveggolyóként: a SAN át tud ugyan hidalni 10 kilométert - de afelett már rettenetesen bonyolult - és drága - erősítőállomásokra van szükség.

 

 

Mi ezzel a baj? Miért térünk vissza állandóan arra, hogy mekkora is az áthidalható távolság? A válasz egyszerű: megbízhatóság, redundancia, rendelkezésre állás. Szinte mindenkinek vannak kritikus adatai. Szinte mindenkiben felmerül a gondolat, hogy ezekből legyen másolat, méghozzá az lehetőleg még röptében készüljön el. És nem kell túl sokat agyalni, hogy eljussunk addig az igényig, hogy az adataink példányai lehetőleg fizikailag is messze legyenek egymástól. Ha egy szobában vannak, az leéghet; ha egy épületben, akkor az ledőlhet; ha egy városban, azt elsöpörheti egy árvíz, vagy egy vihar. Az ideális az lenne, ha a két lemeztömb különböző városokban lenne, de minden változás ugyanabban a pillanatban jelenne meg mindkettőn - az egyik elromlása esetén pedig automatikusan lépne helyére a másik. Mindezt a SAN-ok hihetetlenül rettenetesen sok pénzért tudják, limitált hatótávolsággal.

 

Ezért nem állt meg az evolúció, és jött létre az iSCSI, azaz Internet SCSI.

 

Mi is történt tulajdonképpen? Kereszteztük a lovat a szamárral - és megkaptuk a nagyon praktikus öszvért. Fogtuk a SCSI forgalmat és rátereltük a megszokott TCP/IP hálózatunkra.

 

Nézzük csak meg ezt az ábrát: van egyfelől a kezdeményező, az Initiator. Ő egy valamilyen számítógépen futó valamilyen operációs rendszer része - mondjuk egy alkalmazás - és el akar érni egy távoli SCSI merevlemezt, mert fontos adatai vannak rajta. Kiadja az olvasási parancsot - természetesen SCSI nyelven. Ezt a parancsot kapja el a gépben rejtőzködő iSCSI ügynök és fordítja le TCP/IP nyelvre. Innentől az utasítás a jól megszokott formában utazik a jól ismert hálózatunkon, akár a fél világon keresztül is, egészen a célpontig, a Targetig. Nyilván a távoli merevlemezt is felügyeli valamilyen operációs rendszer és iSCSI kompatibilitás esetén ebben is van iSCSI ügynök. Ez elkapja a kérést, átfordítja SCSI nyelvre és a merevlemez máris felpörög, adja vissza a kért adatokat.

Vegyük észre, mi is történt itt: kilőttük a SCSI/SAN technológia két fájó hátrányát.

  • Tetszőlegesre növeltük a számítógép és a háttértár közti távolságot.
  • Jóárasítottuk a technológiát. Az üvegszál borzasztóan drága. A hozzátartozó hálózati elemek legalább annyira. A toldási lehetőségek szintén. Ezek helyett mostantól simán használhatjuk a jól bevált internetes technológiákat.

Persze vannak a megoldásnak hátrányai is. Az internetes protokollok vénasszonyok. Sokat fecsegnek. Csomagokat csomagolnak csomagokba, többszörösen - és persze minden csomagoláskor hozzáadódik a dobozhoz egy jó adag fejlécinformáció. Emiatt ez az elérés valamivel lassabb, vízfejűbb lesz.

 

Oké, ez mind szép… de mi köze van mindehhez a Microsoftnak?

Hát, például az, hogy ezerrel támogatják a technológiát. Initiator csomag (Initiator, Initiator Service, Management Applications) letölthető Windows 2000 szerverre, XP-re és Windows 2003 szerverre - a Windows 2008 szerverben pedig része lett az alap operációs rendszernek. Mint ilyen, teljesen elrejtve teszi a dolgát, transzparenssé téve a Target elérését. Ja, Target… hát… elméletileg van olyan Microsoft termék is, mely tudja - Windows Storage Server - de ilyet még senki nem látott. De nem is nagyon kell: a nagy lemeztömb-gyártók sorra jönnek ki iSCSI kompatibilis termékekkel - és ez a lényeg. Nem a Windows fájlszervert akarjuk elérni iSCSI-val, hanem a profi célhardvereket.

 

Arról, hogy ez a beépített képesség mikor válik különösen hasznunkra, majd egy későbbi írás fog szólni.

 

Link szekció: